|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 3 találat | lapozás: 1-3 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Polgár János 1991. augusztus 3.1991. ápr. 20-án Horváth Antal, Pál Antal, Salamon József, Duma Ferenc, Bogdán István, Polgár János, Varga János és Salamon Antal moldvai származású katolikus papok levélben fordultak Ioan Robu bukaresti érsekhez, hogy engedélyezze, tarthassanak magyar nyelvű szentmiséket a moldvai csángók körében. Ugyanakkor felhívták a figyelmét arra, hogy a Kelet-Nyugatnak adott interjújában /1991. márc. 7./ helytelenül jelentette ki, hogy a csángók csángó nyelven beszélnek, mivel a csángó nyelvjárás a magyar nyelv egyik dialektusa. Robu 1991. ápr. 29-én kelt válaszlevelében azt próbálta bizonyítani, hogy a magyar misézés irodalmi nyelve tönkre teszi a csángó nyelvjárást, sokan pedig meg sem értik, mert a csángók nem tanultak magyarul az iskolában. Azt állítja, hogy az aláírók neve még nem bizonyíték arra, hogy a csángók magyarok. Hiszen ezek eltorzított nevek. A levélváltással kapcsolatban Kozma Szilárd beszélgetett Horváth Antal csíkszentdomokosi esperessel. Nevük nem eltorzított, hiszen hasonló nevek ezrével fordulnak elő a magyar nyelvterületen, jelentette ki Horváth Antal. Robu levele sértés nemcsak a moldvai csángó papok, számára, hanem mindazoknak, akik nevüket személyiségükkel azonosnak tekintik. Európát bejárta, mondta Horváth Antal, de nem talált olyan helyet, ahol ne misézhetett volna magyarul. Szülei hatvanadik házassági évfordulóján odahaza, a moldvai faluban viszont nem engedték meg ezt, még a szülői házban sem. /Kozma Szilárd: Kinek neve mennyire torz. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 3-4./2013. szeptember 28.„Tiszta” Romániát! – 10.Megtorlás Ippen Egy karhatalmi alakulat 1940. szeptember 13-án este érkezik Szilágyippre. Feladata a civil lakosság fegyvereinek összegyűjtése. Az ideges, a rémhírekkel is tetézett hangulatban a házkutatások során a karhatalmi század egy golyószórót, 16 puskát és 2 pisztolyt talál, miközben 18 nem helybeli „fegyveres vasgárdista-gyanús” személyt is őrizetbe vesz. Miután azok szökni próbálnak, a lövöldözésben 16-an életüket vesztik, ketten elmenekülnek. A katonai egység vezetője – egy Szabó nevű szadista beállítottságú főhadnagy – megtorlást rendel el a honvédeket ért korábbi orvtámadások miatt is. A megtorlásban nemre, korra való tekintet nélkül végeztet ki mindenkit, akiről azt állítják, hogy együttműködött a Vasgárdával. Az Ippen történt megtorlás idején, szeptember 14-én, Somlyócsehiben, amikor a lakosság fegyvereinek begyűjtésére kerül sor, egy Veress Gábor nevű vasgárdista az elrejtett fegyverének átadása helyett mellbe vágja Jámbor András hadapródot, és megpróbálja elvenni az őrmester fegyverét. Másnap délelőtt az út melletti erdőből, az Ipp irányából Márkaszék felé tartó honvéd szakaszra vasgárdisták tüzelnek. Déli 12 órakor a márkaszéki iskolába beszállásolt honvédeket a közeli kukoricásból újabb sortűz éri. Ugyanezen a napon az Alsó- és Felsőkaznacs környéki fegyveres bandák ellen küldött Bedő Zsolt főhadnagy parancsnoksága alatt álló karhatalmi csoport nagyszámú vasgárdistát fog el. Miután azok is szökést kísérelnek meg, rájuk lőnek, az áldozatok száma 55 főre rúg. Az Ippen történtekről szóló harcjelentés szerint – szeptember 14-én éjjel 3 óra táján – az iskolában elszállásolt karhatalmi egységet golyószóró-, puska- és pisztolytűz éri. Az ellenség üldözése során 152-en halálos lövést kaptak. A jelentés nem fedi a teljes igazságot, mert a megtorlás már este 11 órakor megkezdődik. A Pavel Prodea pópa által később összeállított táblázat szerint az áldozatok száma 145. Egy 1988-as kiadvány 159, Beke György 157, Barabás Béla 40 áldozatot említ. Az ellentmondó adatok ellenére állítható, hogy az atrocitások kiváltó oka a vasgárdista elemek provokációja. Egyértelmű, hogy az Ippen történteket nem szabad teljes egészében a magyar katonákra hárítani. Még akkor sem, ha az eseményeket a korábbi román és magyar szakirodalom jó része így állítja be. Az eseményeket szélesebb összefüggésben kell vizsgálni, és a történtekért a legnagyobb felelősség azokat terheli, akik fegyverrel támadnak egy teljes hadrendben vonuló hadseregre. Mindezt akkor, amikor tudják, hogy a román–magyar katonai bizottsági megállapodás és a nemzetközi megegyezések szerint is fegyveres támadás esetén a magyar csapatok élhetnek a megtorlás eszközével. Mindezek mellett felelősség terheli Szabó főhadnagyot (is), aki túlértékeli a katonaságot ért támadásokat, túlzott mértékű megtorlásra ad parancsot. A felső hadvezetés Szabót hadbíróság elé állíttatja, a büntetés alól csak úgy szabadul, hogy önként frontszolgálatra jelentkezik, ahol a saját katonái végeznek vele. A katonák a szabályzat alapján kötelesek engedelmeskedni a tiszti parancsnak, ezért a felelősségük kisebb. Az előzmények és a kialakult helyzet ismeretében azt látjuk, hogy a honvédek ingerültek és dühösek voltak az orvtámadások és a bajtársaik oktalan halála miatt. A megtorlásra Ippen kerül sor, mert a honvédség bevonulása előtti napokban az ott élő románok egy csoportja magyarokat gyilkol. Egy Urpea nevű görögkeleti pópa a magyarok ellen uszít, és ennek hatására agyonverik Kisfalussy Józsefet, és agyonlövik Máté Imrénét. A megalázott, a kiszolgáltatott magyarok természetes reakciója, hogy a történteket jelentik a bevonuló magyar karhatalmi alakulatnak. Az ördögkúti orvtámadás és megtorlás A korabeli haditudósítások arról számolnak be, hogy a Zilahról kiinduló magyar katonai egységekre több alkalommal tüzelnek. Dezséri János vezérkari százados szerint, miután 1940. szeptember 9-én a honvédek megszállják Bánffyhunyadot és környékét, a Zilahról előnyomuló magyar katonai egységeket rajtaütésszerűen támadják, a Meszes-hegységben rejtőzködő román szabad csapatok puskatüzet zúdítanak rájuk. A magyar alakulat előőrse aknára bukkan. A fegyveres támadás után a magyar csapat harci alakzatban, tűzharcban szétszórja a merénylőket. Amikor a 22. határvadász-zászlóalj Ördögkút községbe ér, a falu görögkeleti templomának tornyából géppuskatüzet kap. A váratlan támadásnak több súlyos sebesültje lesz. De nemcsak a toronyból, a falu szélső házaiból is lőnek. Dezséri erről így ír: „az ottani lakosság újból merényletet követett el csapataink ellen, és azokat mindenünnen puska- és géppuskatűzzel fogadta. A további előnyomulást itt is tűzharc árán kellett kikényszeríteni, melynek során a felbőszült csapatok a merényletet megtorolták”. A 4/III. zászlóalj őrvezetője, Polgár János visszaemlékezésben leírja, hogy a menetoszlop biztonságáért felderítő előőrsöt szerveznek, melyet megerősítenek egy géppuskás rajjal. A hegyi úton haladnak, amikor rájuk lőnek. „Géppuskát lóról! – hangzott a parancs azonnal, és kijelölték a tüzelőállást, cél a templom tornya, annak ablaka. Elkezdtem lőni, és a gyalogosok pedig mentek le egyenesen a templom irányába, mert onnan jöttek a lövések.” Vértes Béla főhadnagy a 11/1. puskásszázad parancsnoka is hallja a lövéseket, de ekkorra az általa vezényelt alakulat már áthaladt a falun. Vértes a 22. határvadász-zászlóalj kerékpáros századának parancsnokától, Lakatos Géza főhadnagytól megdöbbenve tudja meg, hogy a „négy zászlóaljból álló menetoszlop utolsó zászlóalját a templomtoronyból meglövöldözték”. A hirtelen kialakult helyzetben a katonai alakulat ellentámadásba lendül. A zászlóalj parancsnoka, Ákosy Károly alezredes rohamot vezényel a támadás irányába. Sajnos, a honvédek a kitört hisztéria és pánik közepette a házak közt tartózkodókra is tüzelnek, így a lövöldözésnek több civil áldozata is lesz. 1946 márciusában a kolozsvári Népbíróság Ákosy alezredest 76 ördögkúti román lemészárlására kiadott parancs címen helyezi vád alá. Aurică Simion a Dictatul de la Viena című könyvében a halottak számát 80 főre teszi, míg a felgyújtott házakét 72-re. Van olyan adat is, amely szerint, amikor a honvédek elfogják a templom tornyából lövöldöző orvtámadókat, azok elmondták: azért lőttek a magyar katonai alakulatra, mert a faluból kivonuló román csapatok tisztjei erre biztatták őket. A történet hitelesnek tűnik, mert géppuska véletlenül nem kerül civil kézbe. A legnagyobb román ellenállásra Ippen és környékén kerül sor, melynek 24 magyar katona áldozata is van. Róluk a legtöbb kiadvány elfeledkezik. A román orvtámadások során 4 utászt és 2 tüzért is meggyilkolnak, ezért feltételezhető, hogy a román szabadcsapatok nem szemből, hanem oldalról, illetve hátból támadnak. A megtorlásról több, egymástól eltérő leírás és adat áll rendelkezésünkre. Van olyan kiadvány, amely szándékosan csúsztat, így a propaganda és uszító céllal kiadott Teroarea horthysto-fascistă în nord-vestul României című kiadvány, amely nyilvánvaló túlzással 263 halottat és sérültet emleget. A román tisztek szeptember 11-i jelentése szerint Ördögkúton a helyi lakosság szeptember 9-én géppuskatüzet nyitott a honvédekre, a templom tornyából gránátot dobtak rájuk, az orvtámadásokban tíz magyar katona vesztette életét. A megtorlás során a magyar katonák felgyújtották a fél falut, és húsz embert kivégeztek. A román tisztek adatai távol állnak az említett kiadványétól. Mivel a beszámolót közvetlenül az események után, a magyarbarátsággal egyáltalán nem gyanúsítható román katonák állítják össze, az adatok közelebb állnak a valósághoz. Kiömlött a csordultig telt keserű pohár Észak-Erdély birtokbavétele többnyire nyugodt körülmények közt zajlott, ez még akkor is állítható, ha a magyar békés bevonulást orvtámadások, kisebb incidensek zavarták. Ha a vasgárdista rémhírterjesztésre és partizán orvtámadásra nem kerül sor, akkor megvalósul Észak-Erdély békés átvétele. A két túlméretezetté vált megtorlást és néhány kisebb katonai incidenst leszámítva, a honvédség fegyelmezetten éri el a régi magyar határt. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a vegyes lakosságú települések egy részén sor kerül a helyi magyarok bizonyos csoportjainak bosszúállására. A magyarság többsége az önbíráskodást nem helyesli, de 22 évi megaláztatás, kiszolgáltatottság miatt, ahogy Nagybaczoni Nagy Vilmos, az 1. magyar hadsereg vezénylő tábornoka írja, a csordultig telt keserű pohár 1940. szeptember elején kiömlött. A magyargyűlölő román nacionalista uralom végrehajtóinak – a gyűlölt román jegyzőknek, tanítóknak, csendőröknek, bíróknak – több településen beverik az ablakait. Az incidensekre a hatalomátadás és -átvétel idején kerül sor, amikor már nem működik a román közigazgatás, de a magyar még nem rendezkedett be. Ahol lehetőség adódik, ott a honvédség megakadályozza a korábbi sérelmek megtorlását. Így például a háromszéki Bölönbe bevonuló honvéd csapattest parancsnoka szeptember 13-án este kijelenti, hogy a katonai igazgatás beindítása pillanatától – szeptember 14-én reggel 8 órától –, ha a faluban bármilyen törvénytelenség történik, azt nemzetiségre való különbség nélkül ki fogja nyomoztatni. Az önbíráskodás Bölönben kisebb bosszúval zárul, az éjszaka folyamán megpofoznak néhány magyargyűlölő elöljárót, és a faluháza pincéjébe zárják őket. Egy másik településen, a Szilágycseh melletti Oláhhorváton, amikor a felhergelt magyarok a korábban őket sanyargató szélsőséges románok meglincselésére készülnek, érkezik a 33. határvadász-zászlóalj. Ennek parancsnoka, Éltető Gábor főhadnagy határozott, józanságra utaló szavakkal győzi meg őket az önbíráskodás helytelenségéről. A második bécsi döntéssel egy magyar többségű és történelmileg (is) magyar terület kerül vissza Magyarországhoz. A 22 éves román uralom után természetes a felszabadulás érzése. Természetes, hogy az erdélyi magyarok nemzetiszín zászlókkal, diadalkapukkal, virágesővel fogadják a honvédeket, és bennük felszabadítókat látnak. Természetes az is, hogy amit a magyarság örömként él meg, azt a románság hazája elvesztéseként érzékeli. Nem tagadható, hogy az orvlövészek provokációi miatt több magyar honvéd áldozza életét Észak-Erdély felszabadításáért, de az sem, hogy a felelősségre vonások alkalmával több ártatlan civil román is életét veszti. Ezen már változtatni nem lehet, de tanulságot le lehet vonni. Ez nem jelenti, hogy a román, illetve a magyar nép bűnös lenne. A felelősség a mindenkori elkövetőket terheli. Sajnos, az ippi és az ördögkúti katonai megtorlások később hivatkozási alapként szolgálnak a háború végi – Erdély-szerte dühöngő – magyarellenes atrocitásokra. Ennek áldozatai lesznek azok az ippi magyar emberek is, akik a magyar hadsereg bevonulása idején falujukban – a közrend fenntartására, fegyvertelenül – őrséget teljesítenek. A 12 ippi elítélt olyan súlyos büntetést kap, hogy azt csak ketten élik túl. (folyatjuk) Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. május 12.Misszió az egyre apadó szórványbanMezőörményes, Komlód, Oroszfája, Mezőseptér – négy, magyarok által már alig-alig lakott mezőségi település, amely valamikor, a reformáció idejében a virágkorát élte. A trianoni békediktátum előtt Kolozs vármegyéhez tartoztak, a második bécsi döntés után 1944-ig pedig Maros-Torda vármegye részét képezték. A megyésítéskor a helybéliek inkább a negyven kilométerre fekvő Marosvásárhelyhez, mintsem a több mint kétszer annyi járásnyira lévő Besztercéhez szerettek volna csatlakozni. Óhajuk azonban pusztába kiáltott szónak bizonyult. Így a szinte egy tömbben, a Kolozs és Maros megyét összekötő Kolozsvár–Szászrégen-útvonalon vagy annak leágazásán elterülő falvak Beszterce-Naszód megyéhez, pontosabban annak déli csücskéhez tartoznak. Közigazgatásilag Mezőörmény Septérrel és további tíz román faluval alkot községet, míg Komlód és Oroszfája a mára mindössze két magyart számláló Nagynyulashoz tartozik. A négy falu missziós egyházközségei 1990 után az újjáalakult görgényi református egyházmegyébe tagolódtak, ahol egy éve Májai Varga Zoltán lelkipásztor igyekszik jó pásztorként egyben tartani a még megmaradt nyáját. Mielőtt a mezőségi gyülekezetbe került volna, a fiatal lelkész öt évet egy másik szórványvidéken, a Balázsfalvától mintegy tizenöt kilométerre elterülő Bethlenszentmiklóson szolgált. „Mindig arra vágytam, hogy missziós lelkész legyek, aki összefogja a szétszóródott magyarságot, és nemcsak havonta egyszer látogat ki a szórványba” – vallja a Fehér megyei szórványból a Beszterce-Naszód megyeibe átkerült lelkész. Az 53 hívet számláló Mezőörményesen, a mindössze 33 reformátussal maradt Oroszfáján, a 16 főre apadt Komlódon és a mindössze hat lelket számláló Mezőseptéren minden körülmény adott e nemes feladat teljesítésére. Ha az egyházi statisztikákat böngésszük, azt látjuk, hogy nem is olyan régen a valamikor László vajda birtokát képező Örményes is – mint megannyi más erdélyi település – virágzó magyar falu volt, ahol a reformátusok száma a mainak a tízszerese volt. Sőt a dombok között meghúzódó Komlód is a 19. században még önálló lelkésszel rendelkezett. A juhász legyen a nyájában Családi vagy akár kényelmi okok miatt nem minden egyes, „világ végére” helyezett pap vállalja a helyben lakást. Sokkal egyszerűbb a közeli városból ingázni, megtartva a kötelező vasárnapi istentiszteletet, és kiszaladni az óhatatlanul adódó temetésekre. „A juhász legyen a nyájában! Ha nem vagyok a híveim között, nem lehetek hiteles” – vallja ezzel szemben Májai Varga Zoltán, amikor erre a jellegzetes szórványlelkészi gondra térünk. A kétgyerekes családapának nem könnyű a feladata: az otthona Marosvásárhely egyik peremközségében, Marosszentkirályon van, a felesége és csemetéi Kolozsváron élnek. Az asszonyt az állása, a kicsiket az iskola köti egyelőre a kincses városhoz. De, mint mondja, amint tehetik, kilátogatnak az örményesi parókiára. A Besztercéről láthatatlan Örményes A 19. század utolsó esztendejére elkészült örményesi templommal szemben lévő portán az egyik presbiter, Pásztor Lajos és neje, Erzsébet fogad. Az idős házaspár valamikor Marosvásárhelyen dolgozott, de az évek teltével hazaköltöztek. Ma is a Maros-menti várost érzik közelebb a szívükhöz, mint Besztercét. Mint mondják, ennek nemcsak földrajzi oka van. „A megyésítéskor mi, mezőörményesiek Maros megyéhez szerettünk volna csatlakozni, de az itteni vezetők nem engedték, mondván, olyan jó mezőgazdasági területek vannak itt a környéken, hogy azokat nem lehet csak úgy átengedni. Pedig a 85 kilométerre lévő beszterceieknek fogalmuk sincs, hol van Mezőörményes. Csak négyévente egyszer, a választások előtt szokták felfedezni a mi községünket” – fájlalják Pásztorék. Mint mesélik, a szórványosodás itt is megtette a hatását: megszűnt az anyanyelvű oktatás, megcsappant a magyarság létszáma. „Hála Istennek, a mi négy fiunk megmaradt magyarnak. Három itt él a faluban, egy Magyarországra költözött. De az itteni unokák is magyarul beszélnek. Ha lenne magyar iskola, biztos oda járnának” – büszkélkedik Erzsike néni, akinek az apja négy esztendő híján fél évszázadig volt az örményesi gyülekezet gondnoka. A hatóságok nemcsak az anyanyelvű oktatást számolták fel a faluban, de az egykori felekezeti iskola épületét is lebontották. Pedig az egyház ragaszkodott hozzá, és visszaigényelte ’89 után, de mindhiába. A magyar–román viszonyra térve, Pásztorék úgy érzik, nincsenek különösebb gondok a faluban. A többségiek felnéznek a magyarokra, de a békés légkör megőrzésében jelentős szerepet játszik Dumitru Tomşa nemzeti liberális párti polgármester is, akinek a felesége magyar. „Csak a közvetlen szomszédunkkal volt baj, aki ágynak esett betegként is néhanapján azt kiáltotta, hogy ha autonómiát akarunk, menjünk Magyarországra! Ezzel jól feldühített, de mégsem tehettem meg, hogy szinte naponta ne menjek át hozzá, és ne segítsem” – meséli Pásztorné. Oklevéllel meghálált komlódi vendégszeretet Komlódon is takaros, felújított, gótikus stílusú 15. századi templom és kipofozott parókia vár. Csak éppen a valaha önálló lelkésszel rendelkező gyülekezet szórványosodott el teljesen. A komlódi reformátusok száma mára tizenhatra apadt. „Ma már alig vagyunk a templomban, pedig hajdanán tele voltak ezek a padsorok” – sóhajt fel a gondnoki teendőket ellátó Polgár Anna. Annus néni, ahogy a 76 éves öregasszonyt a lelkész becézgeti, itt, a dombok közt rejtőző faluban született, akárcsak az édesapja. Nagyon ragaszkodik szülőfalujához, bár annak idején, az elemi elvégzése után szülei Tekére küldték, hogy anyanyelvén tanulhasson tovább, ahonnan később a marosvásárhelyi pénzügyi középiskolába került. Mint mondja, szerette a várost, a sportot, de az apja nem látott jövőt az atlétikai pályafutásban. „Így hazakerültem, és azóta is itt élek. Kis ideje egymagamban, özvegyen, hisz a fiam Besztercére költözött” – meséli az öregasszony. Annus néni mégsincs egyedül; nemcsak a falubeliek meg a pap nyitja be időnként az ajtaját, mindig ott van vele a Biblia és a számos magyar nyelvű könyv és időszakos kiadvány. Most épp az 1948-as Református Szemlét böngészi, amelyben a soron következő lelkészi továbbképzőről írnak. „Inkább ezeket a régi újságokat olvasom, minthogy a tévét nézzem. Annyira kedvesek nekem, nem tudom őket eldobni, inkább egy skatulyában gyűjtöm” – mutatja a cipősdobozban gondosan raktározott megsárgult újságokat. Annus néni nemcsak az olvasmányaira büszke, hanem a falon lévő bekeretezett oklevelére is, amit a püspökség részéről 2011 késő őszén, egy Marosvécsen szervezett ünnepély keretében az akkor még életben lévő férjével együtt vehetett át. „Hitvestársával, házunk népével együtt az Úr és egyháza közelségében élnek, és önzetlenül szolgálják magyarságunkat és egyházunkat” – áll a Mezőség apostolaként ismert, múlt század első felében szolgáló Földes Károlyról elnevezett emléklapon. „Vendégszeretetük is szolgálat, hogy otthon érezzék magukat az itt szolgáló lelkészek, missziót végző hallgatók, megmaradjon az Úr magyar református nyája” – olvasható néhány sorra alább. Májai Varga Zoltán alig egy esztendeje ismeri Annus nénit, férjét, Polgár Jánost missziós pályakezdete első heteiben temette, de csak megerősíteni tudja az oklevélbe foglaltakat. A kedves kis öregasszony bejelentetlen látogatásunkkor is mindegyre sürgölődik-forgolódik, asztalt terít, sonkás rántottát készít, majd friss házi tejföllel kínál. Mielőtt búcsút vennénk tőle, meglepetésszerűen betoppan a Besztercéről érkező fia és családja. „Az én Dezsőkém román nőt vett feleségül, de megmondtam neki, hogy az unokámmal magyarul beszéljen!” – mutatja be Polgár Anna a fiát és menyét. Sajnos a gégeproblémákkal műtött középkorú férfinak egyre nehezebben jön ki hang a torkán, így inkább csak puszilgatja és ölelgeti az alig egy éve örökbefogadott kis tündért. Oroszfája, ahol még a gondnokok gyerekei sem magyarok Egy faluval odébb, Oroszfáján a felújítási munkálatok előtt álló templom köszön ránk a domboldalról, de be kell érnünk azzal, hogy mindössze kívülről csodáljuk meg a 18. században épült istenházát. A gondnok, Katona János éppen nincs otthon, így csak a felesége, Ana és kisebbik fiuk fogad. Amikor a mosolygós gyermek nevét kérdezem, a nyolcéves lurkó előbb egy Poftim?-mal (Tessék? – szerk. megj.) válaszol, majd amint nyelvet váltok, Cătană Lorand Cristianként mutatkozik be. „Hát nem tud magyarul… Sajnos én sem. De a testvére, Andrei, aki most egyetemista, az internet segítségével próbálja megtanulni a nyelvet” – magyarázkodik a Katona-Cătană anyuka. A hegyen túl, Mezőseptéren pedig még ennél is cifrább a helyzet. Bár Váradi Annus néni, Váradi Mihály gondnok felesége nyolc gyermeket hozott a világra, nevelt fel és adott a megfogyatkozó falvacskának, az itteni gyülekezet mégis mindössze hat tagot számlál. Ebből a Váradiak csak kettőt tesznek ki. Nem matematikai, hanem etnikai bukfenc ez. A mára felnőtté vált Váradi csemeték más nyelvet, más nemzetiséget és más felekezetet választottak maguknak. Az idős szülők, noha belátják, hogy „nyolc gyermeket adtak a románoknak”, most is úgy vélik, semmi értelme nem lett volna magyarnak nevelni a leszármazottakat. „Önök az ortodoxokhoz is járnak?” – buggyan elő óhatatlanul a következő kérdés. „Nem, szó se róla! A tiszteletes úr csak havonta egyszer jön Septérbe, de meg se gondoltam, hogy más vasárnapokon az ortodox templomba menjek” – igyekszik szépíteni a dolgokat az állatvásárba igyekvő gondnok. Valahol őt – és a hozzá hasonlóan gondolkodókat – is meg lehet érteni, hisz ami egy tömbmagyar vidékről érkező embernek minimum furcsa, az itt élőknek a lehető legtermészetesebb. Még akkor is, ha ezzel a szemlélettel az amúgy is egyre szűkülő közösségük felszámolását gyorsítják fel. „Öregedő, de öntudatos gyülekezetek ezek. Fantasztikus melegséget kapok az itteni emberektől. Bár én is nagyon szeretem őket, azzal is tisztában vagyok, hogy nem innen fogok nyugdíjba vonulni” – vetíti előre a Beszterce-Naszód megyei szórvány szomorú jövőjét Májai Varga Zoltán. Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-3
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
